85/1. A viaszosvászon táska — Éjszakai utazás Oiseval felé

A szerelvény lassan kigördült Montfort állomásról, s a kerekek ütemes kattogása újra betöltötte a folyosót. Laurent kalauz megkönnyebbülten törölte meg a homlokát, miközben a helyére igazította az elferdült sapkáját.
– Hála az égnek, Monsieur Vaneau! – sóhajtott fel a fiatalember. – Azt hittem, a gőzölgő kottatartó után már semmi nem lephet meg ezen az éjszakán.
– A tapasztalat azt mutatja, Laurent, hogy a vonatokra mindig több meglepetés száll fel, mint ahány a peronon marad – felelte csendesen Émile Vaneau, s tekintetével a folyosó végén álló, fekete fátyolos hölgyet követte.
A hölgy hordárja láthatóan erőlködve emelte fel a sűrűn csöpögő, szorosan körbetekert viaszosvászon táskát a csomagtartóra. A csomag éles, tompa puffanással landolt a fémrácson, s egyetlen sötét piros csepp koppant a szőnyegre.
– Kalauz! – fordult meg hirtelen a fátyolos nő, hangjában kimért hűvösséggel. – Van a szerelvényen hűtőrekesz? A nagybátyám ritka... öröksége nem bírja a fülke melegét.
– Örökség, Madame? – pislogott Laurent, és óvatosan hátrált egy lépést. – Viaszosvászonba csomagolva?
– Egy különlegesen érleletlen, ritka sajtkülönlegesség – vágta rá a nő kissé túl gyorsan. – És ha nem akarja, hogy a kártérítési igényt a társaságuk vezetőségéhez nyújtsam be, gondoskodjon a hűtésről!
Monsieur Vaneau halvány, száraz mosollyal lépett közelebb.
– A sajt valóban kényes jószág, Madame. Habár ritkán szokás rézpántos lakatokkal lezárni a csomagolását.
A fátyolos hölgy fagyosan végigmérte a nyugalmazott detektívet, majd szó nélkül bevonult a fülkéjébe, s magára rántotta az ajtót.
– Sajt, Monsieur Vaneau? – suttogta Laurent. – És mi az a piros csepp?
– Egyelőre csak annyi biztos, hogy a sajtosgazdák nem hordanak elegáns lakkcipőt – jegyezte meg Vaneau higgadtan, ahogy az Intercontinental Express átszáguldott az éjszakában Oiseval irányába.