84/7. A bellerive-i peron — Éjszakai zakatolás Montfort felé

A fiatalember szótlanul bámulta a szőnyeget, miközben Laurent kalauz óvatosan visszacsúsztatta zsebébe a leltári csavarhúzót.
– Bellerive? – nyögte halkan a fiatal utas, s hangjában már nem felháborodás, csak mély csüggedés rejtőzött. – A mesterem tehát értesítette a hatóságokat?
– Nem a mestere – igazította ki Monsieur Vaneau könnyed, elegáns mosollyal. – Csupán a marlotte-i állomásügyeletes, akinek feltűnt egy telegrafált üzenet a hiányzó széfzár-időzítőről. Egy órásmester ritkán felejti el a műhelyét nyitva hagyni, hacsak nem sietve távozik valaki a hátsó ajtón.
A vonat ebben a pillanatban akkora zökkenéssel fékezett, hogy a fülke mennyezeti gázlámpája veszélyesen meglendült, s a kerekek éles sikolya végigfutott a szerelvényen.
A vonat lassan begördült Bellerive állomás sárgás gázlámpákkal megvilágított peronja mellé. Az kocsiajtó sziszegve kinyílt, s a folyosón két határozott léptekkel közeledő csendőr jelent meg. A helyi nyomozó beszimatolt a fülkébe, majd egyenesen a fiatalemberre mutatott.
– Letartóztatom a céhes tulajdon jogosulatlan eltulajdonítása ügyében – jelentette ki szigorúan.
– ...és a balmenetes csavar szakszerűtlen használatáért – tette hozzá halkan Vaneau, amíg a csendőrök elvezették a csüggedt utast.
Laurent kalauz megkönnyebbülten sóhajtott fel, ám amint a szerelvény lassan újra kigördült az állomásról, a folyosó végén egy szürke köpenyes új utas tűnt fel. Kezében egy szokatlanul nehéz, lelakatolt kottatartó dobozt szorított, amelyből halvány, illatos gőz szivárgott. Monsieur Vaneau nem szólt semmit, csak kimérten igazított egyet a zakóján.