84/8. A gőzölgő kottatartó — Zakatolás Montfort felé

Laurent kalauz kiguvadt szemmel meredt a folyosón imbolygó alakra, akinek sárgaréz csatokkal lezárt kottatartójából halvány gőzcsík kanyargott a mennyezeti gázlámpa felé.
– Ne mondja, Monsieur Vaneau, hogy Chopin keringői manapság forrón tálalva az igaziak! – suttogta a kalauz, miközben önkéntelenül a falhoz lapult.
– A muzsika valóban képes felhevíteni a kedélyeket, Laurent – felelte Vaneau higgadtan, és apró lépéssel utat engedett a szürke köpenyes úrnak. – Ám a párolgó kottalapok meglehetősen ritka jelenségnek számítanak, még a VIP hálókocsik világában is.
A szürke köpenyes utas megállt a hatos fülke ajtaja előtt. Kézfeje érezhetően remegett, s ahogy átfogta a pántot, finom levendula- és puskaporillat keveréke terjedt szét a szűk folyosón.
– Bocsánatot kérek – mormolta az idegen sietősen, majd riadt tekintettel méregette a kalauz zsebéből még mindig kilátszó csavarhúzót. – A szerelvény... nos, Montfort felé tart, ugye? Nem szeretnék lemaradni a hajnali prófáról.
– Montfort valóban a következő megállónk – bólintott Vaneau udvariasan. – Bár ha a kottatartója továbbra is ilyen ütemben forralja a finom harmóniákat, attól tartok, a koncertje a vártnál korábban eléri a csúcspontját.
– Csupán... gyógytea! A hangszálaim védelmére! – vágta rá az utas idegesen, majd a fülkéjébe lépve magára rántotta a tolóajtót. A zár kattanását éles, fojtott szisszenés követte.
Laurent ámultan nézett a fődetektívre:
– Tea? Ott bent?
– A tea ritkán igényel sárgaréz lakatot, kedves Laurent. De várjuk ki a megfelelő pillanatot.