84/6. A céhes pecsét titka — Éjszakai zakatolás Montfort felé

Laurent kalauz nyugalmat erőltetve magára lehajolt, és óvatosan felvette a padlóra hullott csavarhúzót.
– Remélem, nem csorbult meg a hegye – jegyezte meg szárazon. – A vasúttársaság leltári tárgyaiért személyes felelősséggel tartozom, ellentétben a mások által elvitt céhes szabadalmakkal.
A fiatal utas csüggedten megrogyott a fülke pamlagán, és kétségbeesetten a fejéhez kapott.
– Nem loptam el! – nyögte fojtott hangon. – Én terveztem a finommechanikai áttételt! De a mesterem holnap reggel eladta volna a rajzokat Montfortban, anélkül, hogy a nevemet feltünteti. Csak be akartam fejezni a beállítást!
– A szándék elismerésre méltó, a kivitelezés viszont műszakilag roppant pontatlan – szólt Monsieur Vaneau higgadtan. – Különösen, mivel a szerkezet nem távíró, hanem egy precíziós széfzár időzítője.
Émile Vaneau elővette régi ezüst zsebóráját. Kinyitotta. Egy pillanatig nézte. Majd nyugodtan megszólalt:
– Pontosan tizenkét perc múlva Bellerive állomásra érkezünk.
– Bellerive? De hát a vonatom Montfortba megy! – hűlt el a fiatalember.
– A vonat igen – bólintott Vaneau. – Ám a marlotte-i óráscéh elöljárója már a peronon várakozik. A táskáján lévő feltört viaszpecsét és a szokatlan éjszakai ketyegés ugyanis hamarabb elárulta önt, mint a balmenetes csavar.