84/5. A finomműszerész titka — Éjszakai zakatolás Montfort felé

A fiatal utas megadta magát a felülmúlhatatlan logikának, és csüggedten szélesebbre tárta a fülke ajtaját. A kis asztalkán egy szétszerelt, apró rézfogaskerekekkel teli finommechanikai doboz ketyegett, amelyből halvány füstcsík tekeredett a plafon felé.
– Ha nem engedi ki a nyomólemezt, három percen belül az egész szerkezet elfüstöl – jegyezte meg Vaneau, s kimért léptekkel belépett a fülkébe, majd botja hegyével félretolta a nehéz ablakfüggönyt, hogy utat engedjen a friss éjszakai levegőnek.
Laurent kalauz a gombostűfejnyi csavarhúzót nyújtotta át, olyan áhítattal, mint egy asszisztens a szikét a műtőben.
– Uram, a vasúttársaság nem számol fel külön díjat a finom füstgázért – jegyezte meg Laurent nyájasan –, ám a tölgyfa burkolatért kifejezetten kár lenne.
– Ez nem robbanószerkezet, esküszöm! – védekezett zihálva a fiatalember, miközben reszkető ujjakkal átvette a szerszámot. – Egy hordozható, tiszta mechanikájú távíró-prototípus. Montfortban kell bemutatnom a befektetőknek, de a hajtórugó folyamatosan elakad.
– Az akadály nem a rugóban gyökeredzik, hanem a balmenetes rögzítésben, amelyet ön az imént kétszeresen túlhúzott – mutatóujjával Vaneau a legkisebb rézcsavar felé bökött. – És ha szabad megjegyeznem, a sárgaréz doboz alján lévő finom gravírozás alapján a szerkezet nem az Ön szellemi terméke, hanem a marlotte-i óráscéh tulajdona.
A fiatal utas arca pillanatok alatt elfehéredett, a kezéből pedig csörrenve hullott a padlóra a csavarhúzó.