84/4. A balmenetes csavar — Éjszakai zakatolás Montfort felé

Laurent halkan megtorkosodott, majd határozottan bekopogott a négyes fülke lakkozott tölgyfa ajtaján. A bentről hallatszó tompa ketyegés erre azonnal abbamaradt, s a résnyire nyíló ajtó mögött feltűnt az új utas sápadt, verejtékes arca.
– Igen? – kérdezte a fiatalember zihálva, miközben a háta mögött láthatóan próbált eltakarni egy rézalkatrészekből álló szerkezetet. – Mondtam már, hogy nincs szükségem semmire!
– Elnézést a zavarásért, uram – hajolt meg Laurent rendkívül udvariasan. – Csupán észrevettük, hogy az ajtó alól kibocsátott egy apró alkatrészt. A vasúttársaság üzletszabályzata szigorúan tiltja a hálókocsik saját felelősségre történő szétszerelését, de Monsieur Vaneau úgy vélte, ez a piciny finomműszerész-csavarhúzó hasznosabb lehet az Ön számára, mint egy nehéz takaró.
Az utas szeme tágra nyílt, s tekintete a kalauz tenyeréről Vaneau higgadt, ősz fejére tévedt.
– Maguk… maguk azt hiszik, én egy órásmester vagyok? – sziszegte idegesen a férfi, miközben görcsösen megragadta a zöld bársonytáskát. – Ez a szerkezet nem játék! Ha a felhúzórugó elpattan, mielőtt Montfortba érünk…
– A rugó aligha pattan el, ha nem próbálja meg a balmenetes csavart jobbra kényszeríteni – szúrta közbe Vaneau a megszokott, kimért nyugalmával. – A nyomólemez finomállítója ugyanis rézből készült, s a túlzott erőltetéstől könnyen elnyíródik. Ha felajánlhatok egy jó tanácsot: a bársonytáska cipzárja nem zárolja a hőt, a szerkezet pedig túlmelegszik.
A fiatal utas szája tátva maradt, s zavartan a falnak támaszkodott.
– Ön honnan tudja mindezt? – suttogta.
– A vasúti utazás egyetlen szépséghibája, hogy a jó szimatú úriemberek ritkán találkoznak teljesen felkészületlen amatőrökkel – felelte Vaneau száraz mosollyal.