82/9. Az elcserélt dobozok utóhangja — Éjszakai száguldás Valcourt felé

A bilincsbe vert fekete kalapos férfit a marlotte-i csendőrök elvezették, s szitkozódása hamar elenyészett a hűvös éjszakai szélben. A mozdony mélyet sípolt, fémcsikorgás rázta meg a szerelvényt, s az Intercontinental Express lassan nekilódult a sötétségnek.
– Még mindig nem értem, hogyan jött rá – mondta a fiatalember a hálókocsi folyosóján, miközben hálásan szorongatta a valódi iratokat tartalmazó bőrtáskáját. – A viaszpecsét tökéletes másolatnak tűnt!
– A tökéletesség mindig gyanús, fiatalember – jegyezte meg Vaneau, amint kényelmesen elhelyezkedett a fülkéjében. – Különösen, ha a pecsétviasz alól friss nyomdafesték szaga árad. A hercegi nyomólemez finom mívű darab, de a családi címerben lévő tölgyfalevélből a hamisító véletlenül hat helyett csak ötöt vésett a fémbe. A heraldika nem tűri a felületességet.
Laurent kalauz elégedetten igazította meg a karszalagját.
– Nos, úgy tűnik, a hercegi megbízás megmenekült. Végre nyugodt éjszakánk lesz.
– A nyugalom relatív fogalom a vasúton – felelte Vaneau szárazon.
Ekkor a VIP-vagon üvegajtaja halkan eltolódott. Egy szürke köpenyes, zaklatott külsejű új utas lépett a folyosóra, aki görcsösen szorított a hóna alatt egy nehéz bádogdobozt. Ahogy elhaladt Vaneau fülkéje előtt, a doboz sarkából egy apró, rézből készült fogaskerék hullott a szőnyegre. Az utas észre sem vette, sietve bezárkózott a szomszédos fülkébe.
Émile Vaneau némán lehajolt, felvette a fényes réz alkatrészt, majd az ablakon túli feketeségbe pillantott. Az Intercontinental Express egyenletes zakatolással száguldott tovább Valcourt felé.