82/5. A címeres nyomólemez — Közeledés Marlotte felé

A zaklatott utas közelebb hajolt, pápaszemét az orrára illesztve vizslatta a finom rézlemez felületét.
– Egy korona... és két ágaskodó oroszlán? – hüledezett, miközben ujjaival a rézkarc barázdáit követte. – De hát ez nem a Nemzeti Bank pecsétje! Ez a châtillon-i hercegi ház magáncímere!
– Pompás megfigyelőképesség – bólintott Vaneau, miközben a lemezt a fülke lámpájának sárgás fénye felé tartotta. – És mint ilyen, teljesen alkalmatlan arra, hogy hamis államkötvényeket nyomtassanak vele. Viszont tökéletesen megfelel egy magánjellegű, meglehetősen kompromittáló dokumentum sokszorosítására.
Laurent kalauz óvatosan megköszörülte a torkát, és szorosabbra fogta a zsebóráját.
– Vagyis a ketyegő bőrtáska nem a tőzsde összeomlását előkészítő gépezet, hanem egy udvari pletyka nyomtatására készült?
– Pontosabban egy hamisított hercegi végrendelet sokszorosítására – javította ki a fődetektív szárazon. – A táska eredeti hordozója nem zsaroló, hanem egy végletekig kétségbeesett nyomdász, akit azzal bíztak meg, hogy Marlotte állomásán adja át a lemezt a hercegi megbízottnak.
A fiatal utas szája tátva maradt.
– Én... én csak a helyi lap tudósítója vagyok! Azt hittem, a táskámban a kézirataim vannak! Hogy kerülhetett hozzám ez a szerkezet?
– Úgy, uram – mosolyodott el Vaneau –, hogy a lainville-i váróteremben az Ön bőrtáskája és a nyomdászé megszólalásig hasonlított egymásra. És míg Ön a gép tisztítómechanizmusának ketyegésétől rettegett, az igazi futár most ötven ív üres újságpapírral a kezében izzad a harmadosztályú kocsiban.