82/4. A rejtett magnólia — Robogás Marlotte felé

A zaklatott utas szeme akkorára tágult, mint két frissen veretett ezüstfranc.
– A maga pálcájában? – dadogta, miközben a tintás zsebkendő végleg megadta magát, s koromfekete gombóccá zsugorodott a tenyerében. – De hát hogyan?
– Nagyon egyszerűen – válaszolta Monsieur Vaneau, s egyetlen finom mozdulattal lecsavarta a pálca gombját, majd tenyerébe csúsztatta a vékony, rézből öntött, finoman gravírozott nyomólemezt. – A lainville-i peronon egy sietős úr véletlenül nekem ütközött. Azt hittem, csupán a figyelmetlensége miatt kért elnézést oly teátrálisan. Ám amikor a fülkémbe lépve megvizsgáltam a sétapálcámat, feltűnt, hogy a sárgaréz kupak nem a megszokott szögben áll.
– A tőzsdei kém! – nyögte ki a férfi, s kinyújtotta remegő kezét a lemezért. – El akarta lopni, de amikor meglátta a kalauz urat, pánikba esett, és elrejtette a legközelebbi kéznél lévő tárgyban!
– Rendkívül találékony hipotézis – jegyezte meg Vaneau szárazon. – Csupán az a szépséghibája, hogy a pálcámat Lainville előtt senki sem érintette meg. Az Ön nyomdája nem elhagyta ezt az alkatrészt, uram, hanem eleve fel volt cserélve egy hamisítvánnyal.
Laurent kalauz mélyet sóhajtott, majd igazított egyet az egyenruháján.
– Szabad kérdeznem, Monsieur Vaneau, hogy a valódi tőzsdei meghívók most akkor nyomtathatók-e, vagy felkészüljek a marlotte-i állomáson egy tömeges tőzsdepánikra?
Émile Vaneau lassú, kimért mozdulattal előhúzta zsebéből az ezüst zsebóráját. Pattanva nyitotta ki a fedelét, majd egyetlen pillantást vetett a mutatókra.
– Pontosan tizenkét perc múlva Marlotte állomásra érkezünk – mondta nyugodtan. – És addigra az is kiderül, miért volt a lemezre vésve egy egészen másfajta címer.