82/3. A hordozható nyomda — Zakatolás Marlotte felé

Az ajtózár éles kattanással engedett, s a fülke résnyire feltárult. A zaklatott új utas állott a küszöbön, kezében egy koromfekete tintától átáztatott zsebkendővel. Arcán a kétségbeesés és a felháborodás sajátos keveréke tükröződött.
– Nyomdafesték! – lihegte, miközben görcsösen próbálta letörölni az ujjait. – Egy miniatűr szitónyomda-mechanizmus van a táskámban, Önök meg itt robbanószerekről fabrikálnak teóriákat! A szerkezet felhúzható időzítővel adagolja a terpentint, de a rázkódástól kilazult a szelepe.
Laurent kalauz megkönnyebbülten, ám némileg csalódottan pillantott be a fülkébe. A szőnyegen kinyitott bőrtáska pihent, amelyből egy apró, réz fogaskerekekkel teli gépzsíros doboz kandikált ki, ritmikus kattogással adagolva a fekete folyadékot.
– Egy hordozható sokszorosító – állapította meg Monsieur Vaneau, óvatosan átlépve az olajcseppeket. – Rendkívül praktikus találmány, bár az Intercontinental Express első osztálya ritkán szolgál nyomdaműhelyül. Bár a kérdésem továbbra is áll: miért éppen a magnóliát hiányolja?
– Mert a marlotte-i tőzsdeegylet zártkörű árverési meghívóiról van szó! – csattant fel a férfi. – A vízjeles mintanyomó lemez hiányzik. Ha nem találom meg, mielőtt a szerelvény befut az állomásra, a feketepiac előbb jut hozzá a részvényekhez, mint a meghívottak!
Vaneau szárazon elmosolyodott, majd előhúzta zsebéből a korábban elemzett csontberakásos pálcát, és finoman megkocogtatta annak rézkupakját.
– Nos, uram – mondta higgadtan –, a magnóliás lemez miatt felesleges szétvernie a fülkét. Az ugyanis már Lainville óta a pálcám rejtett rekeszében pihen.