82/2. A fekete olajnyom — Robogás Marlotte felé

Laurent kalauz feszülten méregette a zárt fülkeajtót, miközben a szerelvény ütemes zakatolása alig tudta elnyomni az odabentről kiszűrődő, szaporodó ketyegést.
– Monsieur Vaneau, nem kéne megállítanunk a vonatot? – suttogta sápadtan Laurent, gyanakvóan pislogva a szőnyegen lassan szétterülő sötét foltra. – Mi van, ha az a szerkezet veszedelmes?
– A veszedelmes szerkezetek ritkán ketyegnek ilyen pedáns egyenletességgel, Laurent – válaszolta Émile Vaneau higgadtan, miközben előhúzott a zsebéből egy hófehér zsebkendőt, és óvatosan megérintette a padlón lévő cseppet. – Ráadásul a pokolgépek készítői ritkán kenik a robbanóanyagot nehéz, neogótikus sajtóolajjal.
A detektív megszagolta a zsebkendő sarkát, majd elégedetten bólintott.
– Ez finomított koromfesték és terpentin keveréke. Az illető nem felrobbantani akarja a hálókocsit, hanem sokkal inkább valamit gyorsan átnyomtatni... vagy éppen eltüntetni az eredeti mintát.
A fülkeajtó mögül hirtelen éles fémes karcolás, majd egy elfojtott káromkodás hallatszott. A zaklatott utas láthatóan nem a csomagolással foglalatoskodott.
– Hé, odabent! – kopogtatott Laurent határozottan, bár a hangja megcsuklott. – Rendben van minden?
– Menjenek innen! – csattant fel a rekedt hang a faajtó túloldaláról. – Csak a magnóliás dobozt keresem! Ha nincs itt, az egész út hiábavaló volt!
Vaneau halványan elmosolyodott, felvonta a szemöldökét, és közelebb lépett a zárt ajtóhoz.
– Megnyugtathatom, uram: a hálókocsiban ritkán terem magnólia. Az viszont felettébb érdekes, hogy a bőrtáskája miért próbálja meg elárasztani az első osztályú szőnyeget.