81/5. A csontberakásos pálca — Zakatolás Lainville felé

A szerelvény maga mögött hagyta Chantraine állomást, a kerekek ütemes kattogással vettek új lendületet. Laurent kalauz megkönnyebbülten törölte meg a homlokát, miközben az elegáns hölgy még egy utolsó, elismerő pillantást vetett a nyugalmazott fődetektívre, mielőtt visszahúzódott volna a fülkéjébe.
– Bámulatos volt, Monsieur Vaneau! – suttogta a kalauz, miközben próbálta rendezni a gondolatait. – Azt hittem, csupán egy eltévedt muzsikusról van szó!
– A látszat ritkán felel meg a valóságnak, Laurent – válaszolta Émile Vaneau száraz, elegáns mosollyal. – Különösen a vasúton, ahol a hegedűtokok olykor bankjegyeket nyomtatnak.
Párbeszédüket a folyosóra lépő magas úriember szakította félbe. A férfi kényesen magasra emelte a csontberakásos sétapálcáját, mintha maga a szőnyeg is veszélyeztetné a tárgy épségét.
– Elnézést, uram – lépett hozzá készségesen Laurent –, segíthetek a csomagjaival?
– Hozzá ne nyúljon a pálcámhoz! – csattant fel az új utas meglepő éllel, majd azonnal csillapította a hangját. – Ez a sétapálca pótolhatatlan darab. Ha egyetlen porszem is éri, a tulajdonosa személyesen vonja felelősségre a társaságot.
Vaneau lassan végigmérte a férfit. Észrevette, hogy az úriember tökéletesen egyenesen, ruganyos léptekkel halad, a pálca gombját viszont olyan görcsösen markolja, hogy ujjpercei teljesen elfehérednek.
– Különös – jegyezte meg halkan Monsieur Vaneau. – Egy sétapálca, amelyet láthatóan nem járásra használ tulajdonosa.
– Tessék? Maga velem beszél? – fordult felé ingerülten az úriember.
– Csupán a tárgyak célszerűségén tűnődöm, uram – felelte Vaneau csöndesen. – De ne is zavartassa magát. Lainville állomásig még bőven lesz időnk megcsodálni az Ön ritkaságát.