80/1. A nehéz kalapdoboz — Zakatolás Saint-Mireux felé

A fiatal fátyolos hölgy óvatosan leült a plüssfotel szélére, miközben a fekete szalaggal átkötött lakkozott dobozt szorosan az ölébe vonta. A fátyol mögött feszült tekintet bujkált, de az arcára erőltetett mosoly igyekezett nyugalmat sugározni.
– A Saint-Mireux-i kalaposmesterem esküdt ellensége a rázkódásnak – mondta halkan, miközben tekintete Laurent teáskannájára tévedt. – Egyetlen apró ütődés, és a legfinomabb szerkezet is odalesz. Úgy értem... a selyemvirágok szirmai.
– Magam is nagy tisztelője vagyok a precíz kalapászatnak – bólintott Monsieur Vaneau, miközben teájába egy csipet cukrot ejtett. – Bár kevés olyan kalapidomról hallottam, amelyhez kétezer gőznyomásos rézcsavarozás és finommechanikai olaj szükséges.
Laurent kalauz megszeppenten húzta vissza a teáskannát, s halk csikordulással hátralépett.
– Mondja, kisasszony, a kalapja véletlenül nem szokott óránként három percet késni? – kérdezte a kalauz szemeit meresztve.
– Laurent, ne keserítse el a hölgyet – szólt közbe Vaneau halkan, csendes derűvel. – A kalapok szabadon választott szerkezetek. Csupán az a kérdés, miért éppen egy lebélyegzetlen kincstári zöld viaszpecsét zárja le a doboz alján lévő apró fémlemezt.
A hölgy keze megtorpant a selyemszalagon. Ebben a pillanatban a doboz mélyéről nem ketyegés, hanem egy tompa, ütemes kattanás hallatszott, majd a doboz zárja magától kipattant. A csipke alól egy félbehajtott, lila tintával címzett rejtélyes sürgöny csúszott a mahagóniasztalra.