79/7. Az iktatóbélyegző titka — Közeledés Elberen állomáshoz

– A pimaszság ritkán hagy kincstári lila viasznyomot a kabátujjon – jegyezte meg elgondolkodva Monsieur Vaneau. – Ugyanakkor felettébb praktikus, ha az ember elfelejti, melyik minisztériumi irattárból távozott ilyen megmagyarázhatatlan sietséggel.
A sötét köpenyes utas elfehéredett arccal próbálta maga felé húzni a bőrtáskát, de az ideges új utas ösztönösen elállta a folyosóra vezető utat.
– De hát mit rejt az a ketyegő doboz? – nyögte a kísérő, miközben óvatosan hátrált egy lépést. – Pokoli gép?
– Leginkább egy sorszámozott, óraműves elbereni iktatóbélyegző – igazította meg zakója hajtókáját a detektív. – Amely sajnálatos módon tizenöt percenként kattan egyet, ha nem blokkolják a rugóját. A hivatali túlbuzgalom valóban hallatlanul ijesztő tud lenni.
A sötét köpenyes férfi döbbenten meredt Vaneau-ra, s rekedt hangon felhorkant:
– Ön képtelenségeket beszél! Nincs magának semmi bizonyítéka!
Émile Vaneau ekkor elővette régi, ezüst zsebóráját. Lassan kinyitotta a fedelét, egy pillanatig nézte a számlapot, majd halk kattanással visszazárta.
– Pontosan hét perc múlva Elberen állomásra érkezünk – szólalt meg derűs nyugalommal. – És feltételezem, a helyi főfelügyelő felettébb hálás lesz, amiért a kincstári leltárkönyv nem veszik el a vonaton.
A férfi szemei tágra nyíltak, miközben Laurent kalauz lépett be a szalonkocsiba gőzölgő teáscsészékkel.