79/6. A feszült utas nyomában — Haladás Elberen felé

Monsieur Vaneau könnyed léptekkel sétált át a szomszédos szalonkocsiba, nyomában a még mindig idegesen fészkelődő új utassal. A kárpitozott fotelok között terjedő fojtott duruzsolást alig nyomta el a kerekek egyenletes zakatolása.
A sarokban ülő, sötét köpenyes úr csakugyan feszültnek tűnt: jobb keze görcsösen szorította az asztalon pihenő, vastag bőrtáska fülét, miközben baljával immár harmadszor pattintotta ki ezüst zsebóráját.
– Nézze csak, Vaneau úr – suttogta a kísérője, szinte a detektív vállához lapulva. – A tekintete… olyan, mint aki pillanatokon belül ki akar ugrani a robogó vonat ablakán!
– A pánik ritkán választ ilyen kényelmetlen útvonalat – jegyezte meg halkan Monsieur Vaneau, miközben helyet foglalt a szomszédos kisasztalnál. – Figyelje meg inkább az ujjait. Az a sötétkék folt a mutatóujján nem sima tinta, hanem elbereni kincstári irattári festék.
A sötét köpenyes utas ekkor hirtelen felkapta a fejét, s észrevette, hogy a szomszédos asztaltól figyelik. Szemei megvillantak, s kapkodva a köpenye belső zsebébe nyúlt.
– Önök kicsodák? És miért követnek engem? – kérdezte rekedt, fenyegetőző hangon, bár a hangjában bujkáló remegést nem tudta leplezni.
– Csupán két békés utazó, akik a teájukra várnak – válaszolta Vaneau a megszokott, derűs nyugalmával. – És akik felettébb kíváncsiak arra, miért hord valaki elbereni kincstári leltáríveket egy óraszerkezetes doboz mellett.
– Micsoda pimaszság! – csattant fel a férfi, de az arca hamarabb elfehéredett, mint ahogy a szót befejezhette volna.