79/4. A félreértett leltár — Száguldás Elberen felé

– De hát miért cserélte volna el a hordár a csomagomat? – kérdezte a zaklatott új utas, miközben kétségbeesetten próbálta rendezni megtépázott köpenyét. – És egyáltalán, mi áll abban a tévesen pecsételt jegyzékben?
– Nagyon egyszerű – igazította meg gomblyukában a szegfűt Monsieur Vaneau. – A hordár nem figyelmetlen volt, hanem felettébb sietős. És ha jól olvasom a valcourt-i állomásfőnök gondos, ám kissé remegő kézírását, ez a lista nem más, mint az Elberenbe irányított titkos kincstári küldemények jegyzéke.
Laurent kalauz közelebb lépett, és félve kancsalított a finom papírlapra.
– Titkos küldemények? Úgy érti, uram, hogy a valódi dobozban nem egy ártatlan óraszerkezet lett volna?
– Pontosan – bólintott Vaneau elegáns nyugalommal. – Kivéve persze ezt a doboz selyembélésébe akadott apró, cizellált sárgaréz kulcsdarabot, amely felettébb hasonlít az elbereni vasúti széfek nyitószerkezetére.
Az új utas szeme tágra nyílt a döbbenettől.
– Széfkulcs? De hiszen én csak a nagybátyám régi falióráját akartam megjavíttatni!
– A sors néha meglepő feladatokat ró az antikvitások kedvelőire – jegyezte meg Vaneau száraz mosollyal. – Az állomásfőnök most alighanem az Ön falióráját próbálja kikérdezni Valcourt-ban, míg a valódi címzett Elberenben fog várni bennünket.
– És mit teszünk, ha megérkezünk? – nyögte a kalauz feszülten.
– Megvárjuk, míg a címzett elköveti az első hibáját – felelte Monsieur Vaneau.