79/1. A lakkozott doboz kulcsa — Száguldás Elberen felé

A szerelvény egyenletes zakatolással szelte a sötétedő tájat, miközben a fülkesoron hűvös huzat csapott végig. A zaklatott új utas idegesen babrált a mellényzsebében, majd hirtelen felegyenesedett, mint akit darázs csípett meg.
– Nem találom. Ez egyszerűen lehetetlen! – mormolta maga elé, miközben mindkét kezével áttúrta az öltönye zsebeit.
– Valami nélkülözhetetlent tetszik hiányolni? – kérdezte Laurent kalauz készségesen, miközben a bőrtáskája szíját igazgatta. – A menetjegyet már ellenőriztem, az szerencsére a kalapszalagja mellett pihen.
– A kulcsot! – nyögte ki a férfi, s tekintete a nehéz doboz kettős sárgaréz lakatjára tévedt. – A zárszerkezet kulcsát! Valahol a valcourt-i peronon ejthettem el, amikor az a rendőri kíséretben lévő alak átfurakodott mellettem!
Émile Vaneau lassan összehajtotta az újságját, és szemüvege felett a kétségbeesett úriemberre pillantott.
– A pánik ritkán szokott kulcsot formálni a semmiből, uram – jegyezte meg csendesen. – Bár a tapasztalat szerint a legfontosabb apróságok mindig a bal oldali kabátzseb legmélyebb sarkában rejtőznek, pontosan a bélés apró szakadása mögött.
A férfi gyanakvóan nézett a nyugalmazott detektívre, mégis azonnal a jelzett zsebbe nyúlt. Ujjai közt fém csördült, s az arca azon nyomban elvörösödött a zavartól.
– Nos… valóban ott volt – motyogta, s sietve elrejtette az apró sárgaréz kulcsot.
– A véletlenek néha meglepően kiszámíthatóak – mosolygott Vaneau. – Ám ha megengedi a kérdést: miért igényel egy ártalmatlan emlék oly feszült figyelmet, hogy még a saját zsebének szerkezetét is elfeledi?
Mielőtt az utas válaszolhatott volna, a lakkozott doboz belsejéből halk, ütemes kattanás hallatszott, mintha egy elrejtett óramű indult volna el.