78/7. A lakkozott doboz — Továbbgördülés Elberen felé

Laurent kalauz mély sóhajjal támaszkodott a folyosó faburkolatának, miközben zsebkendőjével megtörölte az izzadt homlokát.
– Bámulatos volt, Monsieur Vaneau – jegyezte meg elismerő bólogatással. – Azt hittem, legalább a legközelebbi csomópontig vitatkozni fogunk azzal a sötétkék kabátos hamisítóval.
– A jogszabályoknak megvan a maguk tempója, Laurent – felelte csendesen Émile Vaneau, miközben elsimított egy láthatatlan porszemet a hajtókáján. – Én csupán a mondatvégi írásjeleket biztosítottam a rendőrség számára.
A szomszédos fülke ajtaja ekkor résnyire kinyílt, majd egy tompa, meglepően nehéz puffanás rázta meg a padozatot. Az új utas, egy vékony, élére vasalt öltönyt viselő úriember, megtántorodott, amint a sötétre lakkozott fado dobozt igyekezett beszorítani az ülés alá. A doboz sarkán sárgaréz pántok csillantak meg, s a fémfelületre egy apró, áthúzott kulcs szimbólumát vészték.
– Segíthetek, uram? – lépett közelebb a kalauz készségesen. – Elég vaskos darabnak tűnik egy egyszerű kézipoggyászhoz képest.
– Nem! Köszönöm, nem szükséges! – vágta rá a férfi szokatlanul hevesen, s azonnal ráállt a doboz peremére, mintha a saját súlyával próbálná álcázni azt. – Csupán szentimentális értéket képviselő mementók. Semmi különös.
Vaneau elfojtott mosollyal nézte a jelenetet.
– A szentimentális emlékek ritkán nyomnak ennyi fontot, és még ritkábban igényelnek kettős szerkezeti lakatot – jegyezte meg halkan a nyugalmazott detektív, miközben a szerelvény ütemes zakatolással gyorsított. – Bár meglehet, az emlékek súlya az idővel arányosan növekszik.
– Ugye nem sejtet újabb bonyodalmat, Monsieur? – kérdezte Laurent aggodalmasan.
– Dehogy, Laurent. Csupán azt, hogy a következő megállóig, Elberen állomásig, felettébb tanulságos szomszédságban lesz részünk.