78/4. A kiszabadult örökség — Közeledés Valcourt felé

Laurent kalauz óvatosan közelebb emelte a zseblámpáját, miközben a sötétkék kabátos fiatalember remegő ujjakkal a rézdoboz fedele felé nyúlt. A zár rugója a beavatkozás után már nem fenyegetett végleges lezáródással, így a gravírozott tető halk nyikorgással felpattant.
– Üres? – nyögte ki a fiatalúr, amint döbbenten belepillantott. – Hát ez lehetetlen! A nagybátyám levele világosan leírta, hogy a családi vagyon kulcsa ebben a dobozban várja a türelmes örököst!
Monsieur Vaneau elnézően megszemlélte a sötétkék bársonnyal bélelt, ám első látásra valóban teljesen üres rézbelsőt. Finom, ápolt ujjait aprólékos gonddal végighúzta az alsó perem szegélyén, majd körmével megkocogtatta a doboz alját. A hang tompa volt, mégis elárult egy alig hallható, fémes utózengést.
– Egy jó hírű órásmester ritkán hagyja üresen a legszebb művét, uram – jegyezte meg Vaneau száraz eleganciával. – Különösen akkor nem, ha a szakmai büszkesége forgott kockán. Ami a felületen puszta ürességnek látszik, az a finommechanikában csupán egy jól szerkesztett elterelés.
– Dupla fenék? – ámult el Laurent kalauz, és még jobban előrehajolt a szűk folyosón.
– Mondjuk inkább úgy: a kíváncsiság szűrője – javította ki a fődetektív. – Nézze csak ezt a jelentéktelennek tűnő sárgaréz csavart a bal sarokban. Nem a doboz szerkezetét tartja, hanem a belső rekesz reteszét.
Vaneau apró acéltűjével határozottan elfordította a csavart. A bársony bélés alatt rejtőző lap halk kattanással félrecsúszott, és a rejtett üregből egy gondosan hajtogatott, lila viasszal lepecsételt irat bukkant elő. A borítékon álló név láttán a fiatalember arca még az előzőnél is fehérebbé vált.
– Ez... ez nem a nagybátyám kézírása – suttogta megrökönyödve az utas.