77/7. A lyoni szindikátus kulcsa — Száguldás Santenay felé

– A kérdés már csak az – szólalt meg halk, kimért hangon Monsieur Vaneau –, hogy melyikőjük kezén maradt ott a lila tintapor nyoma, amikor a hamis táviratot feladták.
A folyosón egy csapásra eluralkodott a csend. A zaklatott új utas gyanakvóan pislantott a mellette álldogáló sötétkék kabátos férfira, míg Laurent kalauz ösztönösen a kulcscsomóját szorongatta.
– Ugye nem gondolja, hogy bármelyikünk képes lenne ilyen gyerekes csínyre? – kérdezte az elegáns hölgy, miközben a selyemkesztyűjét igazgatta.
– Csínynek valóban gyerekes – bólintott Vaneau –, de az üzleti kémkedés ritkán válogat az eszközökben. A lyoni szindikátus lila tintája azonban nem mosható le egyszerű vízzel, csupán szalmiákszesszel. És ha jól sejtem, a kalapdobozban rejtőző finommechanikai széf zárja éppen egy ehhez hasonló vegyi anyagra érzékeny.
A detektív ekkor benyúlt a mellényzsebébe, s lassan elővette régi ezüst zsebóráját. Kinyitotta a finoman karcolt fedelet, s egyetlen nyugodt pillantást vetett a ketyegő mutatókra.
– Pontosan nyolc perc múlva Santenay állomásra érkezünk – mondta halkan, majd elrakta az órát. – És mire a vonat megáll, a szindikátus megbízottja kétségkívül átadja nekünk a fűző széfjének valódi nyitókulcsát.
– Már ha egyáltalán létezik ilyen kulcs! – horkantott fel a sötétkék kabátos utas, de a hangja megbicsaklott, s óvatlanul a mellzsebéhez kapott.
– Létezik, Monsieur – mosolygott szelíden Vaneau. – És Ön éppen az imént ellenőrizte, hogy ott lapul-e még a kabátjában.