76/1. A nehéz viaszpecsét — Indulás Valcourt után

Az Intercontinental Express méltóságteljesen kikanyarodott a valcourt-i állomásról. Laurent kalauz elégedetten sóhajtott fel, miközben zsebkendőjével még egy utolsó porszemet is letörölt az egyenruhájáról.
– Hál’ az égnek, Monsieur Vaneau! Végre egy kis nyugalom – mondta a kalauz, ahogy a VIP kocsik csendes folyosójára lépett.
– A nyugalom relatív fogalom, Laurent – jegyezte meg halkan Émile Vaneau, miközben a kávéscsészéjét a kisasztal szélére helyezte. – Különösen akkor, ha egy úriember egy diplomatatáskához méretezett pecsétes bőrönddel érkezik, amely láthatóan nehezebb, mint egy kisebb üllő.
A folyosó végén a zaklatott új utas épp ekkor küzdött a nehéz, piros viaszpecséttel lezárt kofferrel. Amikor meglátta a két férfit, hirtelen megtorpant, és idegesen megigazította a gallérját.
– Elnézést! A négyes fülkét keresem – szuszogott az utas, miközben a táska nyögve landolt a szőnyegen. – Ugye ez a kocsi a következő állomás felé tart?
– Valóban, uram – bólintott Vaneau udvariasan. – Bár ha a poggyásza súlyából indulok ki, ön nem csupán utazik, hanem egy kisebb levéltárat is áthelyez.
– Csak személyes iratok! Törékeny dokumentumok! – vágta rá túlzott hévvel a férfi, majd gyorsan rákulcsolta a kezét a rézcsatra.
A szerelvény ekkor egy enyhe kanyart írt le. A nehéz koffer az ütődéstől halkan kattant egyet, és a piros viaszpecsét alól egy apró, csillogó fémalkatrész gurult ki egyenesen Vaneau cipőjének orráig.
– Úgy tűnik, a személyes iratai rézből készültek, és szeretik a szabadságot – mondta Vaneau száraz eleganciával, miközben lehajolt a kis alkatrészért.