75/7. A virágnyelv — Felkészülés Valcourt előtt

– Ha a peronon várják, csapdába sétálunk, amint a szerelvény lassítani kezd – jegyezte meg a varelmont-i nyomozó, miközben idegesen eligazította zakója gombjait. – Egy diplomáciai futár elfogása a nyílt színen komoly bonyodalmat okozhat.
– A csapda csak annak csapda, aki nem tud a létezéséről – válaszolta Vaneau mesterien adagolt nyugalommal, és óvatosan letette a kávéscsészét. – A mi jó gyanúsítottunk jelenleg a fülkéjében szundít, teljesen meggyőződve arról, hogy a nemezkalapja csupán egy ártalmatlan, elegáns fejfedő.
Laurent kalauz a tálcát szorongatva hajolt közelebb:
– És a kalapdoboz, Monsieur Vaneau? Visszategyem a helyére, mielőtt felébred?
– Haladéktalanul, drága Laurent. A legnagyobb gondossággal. A hamis biztonságérzet a legmegbízhatóbb szövetségesünk.
A nyomozó elgondolkodva a szakállát vakarta:
– És ön miből gondolja, hogy a fogadók nem folyamodnak erőszakhoz Valcourt-ban?
Vaneau ekkor lassan a mellényzsebébe nyúlt, és előhúzta a régi ezüst zsebóráját. Egy halk kattanással felpattintotta a fedelét, egyetlen pillantást vetett a finom mutatókra, majd nyugodtan megszólalt:
– Pontosan tíz perc múlva Valcourt állomásra érkezünk. A fogadóbizottság pedig nem fegyverrel, hanem egy sokkal ártatlanabb eszközzel várja őt: a peronon álló óra alatt egy sárga virágcsokorral. A kódolt varrat utolsó öltése ugyanis nem véletlen hurok volt, hanem egy apró szimbólum, amely a futárok kódkönyvében a virágbolti átvételt jelöli.
A nyomozó elképedve pislogott:
– Ön még egy cérnaszálból is virágnyelvet olvas ki?
– Nem én olvasom ki, drága barátom. A bécsi kalaposmesterek precizitása beszél helyettem.