75/1. A könnyű kalapdoboz — Zakatolás Valcourt felé

Az Intercontinental Express egyenletes ritmusban gyorsult fel Saint-Mireux elhagyása után. Laurent kalauz még mindig a homlokát törölgette a folyosó hűvös huzatában, miközben az új utas óvatosan végigosont a szőnyegen, szinte le sem véve a szemét a hóna alatt dédelgetett rézcsatos kalapdobozról.
– Remélem, ebben nem kronométer van, Monsieur Vaneau – suttogta Laurent, csatlakozva a folyosó ablakánál álló fődetektívhez. – Vagy ha az, akkor legalább ne ketyegjen. A vérnyomásomnak nem tenne jót még egy időzített szerkezet.
– A félelem ritkán használ a keringésnek, kedves Laurent – válaszolta higgadtan Émile Vaneau, miközben tekintetével kísérte az ismeretlent, aki a négyes fülke ajtajánál megtorpant. – És megnyugtathatom: egy szalonkalap ritkán szokott ketyegni. Bár az kétségkívül szokatlan, hogy valaki úgy szorítson magához egy pillekönnyű papírmasé hengert, mintha legalábbis a kincstár tartalékait hordozná benne.
Az új utas visszanézett a háta mögé, felhúzott gallérja mögül idegesen felvillant a szeme, majd szinte becsúszott a fülkéjébe, és a zár kattanása végigvisszhangzott a keskeny folyosón. Laurent elgondolkodva igazította meg a sapkáját.
– Tán csak óvja a legújabb divat szerinti nemezkalapját.
– A nemez nem selyemszalaggal van átkötve, és nem szaglik friss, kesernyés mandulaolajtól – jegyezte meg Vaneau száraz eleganciával. – Valamint a kalapdobozok alját ritkán szokták dupla fenékkel ellátni úgy, hogy a rézszegecsek még teljesen feketék a friss megmunkálástól.
A kalauz megdermedt.
– Újabb csempész lenne?
– Egyelőre csak egy utas, aki túlságosan igyekszik láthatatlan maradni – felelte Vaneau, és elégedetten kisimította a kabátja hajtókáját. – Ami a vonaton, mint tudjuk, a leghatékonyabb módja annak, hogy valaki felhívja magára a figyelmet.