74/7. A varelmont-i doboz — Csendes zakatolás Saint-Mireux felé

A kattogó kerekek ritmusa gyorsan visszahozta a megszokott nyugalmat a hálókocsi folyosójára, miközben Marival lámpáinak sárgás pislákolása végleg elmerült az éjszakai ködben. Laurent kalauz még mindig hüvelykujjával próbálta lemosni az makacs olajfoltot a nadrágjáról, de közben éber tekintetét az új jövevényen tartotta.
– Remélem, abban a papírdobozban nem egy újabb chantenay-i óramű lapul – jegyezte meg a kalauz gyanakvóan, miközben utat engedett a varelmont-i nyomozónak, aki bizakodó mosollyal lépegetett a folyosón.
– Semmi olyasmi, esküszöm! – felelte a zaklatott fiatalember, miközben úgy szorította mellkasához a feltűnően könnyű dobozt, mintha az a világ legrégebbi porcelánját tartalmazná. – Ez csupán egy ártalmatlan varelmont-i emléktárgy. Egy apróság.
– A tapasztalat azt mutatja, kedves fiatalember, hogy az igazán ártalmatlan apróságokat ritkán szorongatják ennyire fehérre fehéredett ujjakkal – szúrta közbe Monsieur Vaneau halk, kimért hangon, miközben elegánsan kiegyenesítette a hajtókáját.
– Nyomozóként mondhatom, a varelmont-i emlékek többnyire nehezek és unalmasak – tette hozzá a varelmont-i tiszt reményteli hangon. – Kivéve persze, ha üresek.
A fiatal utas feszülten nyelt egyet, elhátrált egy lépést, és a 4-es fülke felé igyekezett. Ahogy elhaladt Vaneau mellett, a papírdoboz belsejéből egy apró, fémes pattanás szűrődött ki, amitől a detektív szeme halkan megcsillant a félhomályban.