74/6. A marivali megálló — A chantenay-i szerkezet vége

Monsieur Vaneau nyugodt mozdulattal elővette zsebéből régi ezüst zsebóráját, kipattintotta a fedelét, és halkan megkocogtatta a számlap üvegét.
– Pontosan két perc múlva Marival állomásra érkezünk – jegyezte meg, mintha csupán az időjárást méltatná. – És ahogy elnézem, a fogadtatásra sem kell tovább várnunk.
A sötét köpenyes utas feszülten hátrált egy lépést, de Laurent kalauz elszántan tartotta a pozícióját a szűk folyosón, elállva az egyetlen menekülési útvonalat.
– Ön mindig ennyire biztos a dolgában, Monsieur Vaneau? – nyelt egyet Laurent, miközben igyekezett minél tekintélyesebb tartást felvenni.
– A logika csupán a vasúti menetrendhez hasonlít, kedves Laurent – felelte Vaneau száraz mosollyal. – Ha az ember ismeri a váltókat, ritkán éri meglepetés. Kivéve persze azokat, akik feszítővassal próbálnak nyelvtani hibákat korrigálni.
A szerelvény csikorgó fékekkel megállt. Az ablakon túl felderengtek Marival sárgás lámpái, és a felszálló gőzben két határozott egyenruhás alak tűnt fel. Az ajtó sziszegve kinyílt, és a helyi nyomozó lépett a kocsi folyosójára.
– A törvény nevében letartóztatom a chantenay-i órásmester szerkezetének eltulajdonításáért! – harsogta a tiszt, egyenesen a meglapuló utashoz lépve.
– Látja? – bólintott felé Vaneau. – A hatóság sem kedveli, ha a pontatlan táviratok összekuszálják az éjszakai műszakot.
Miután a tettettest levezették a peronra, a vonat ajtai lassan becsukódtak. Laurent megkönnyebbülten sóhajtott fel, miközben egy új utas szállt fel a kocsiba: egy fiatalember, aki mindössze egyetlen, gyanúsan könnyű papírdobozt szorongatott a karja alatt. Vaneau csendben figyelte a jövevényt, miközben a szerelvény már Saint-Mireux felé gyorsított.