74/2. A fekete olajfolt — Éjszakai fejtörés Marival előtt

Laurent kalauz mély sóhajjal ereszkedett térdre a folyosó szőnyegén, s egy tiszta zsebkendővel hiába próbálta itatni a friss, sötét olajfoltot.
– Ez képtelenség, Monsieur Vaneau – morogta kétségbeesetten, miközben a drága szövet makacsul magába szívta a fekete folyadékot. – Ha a főkalauz meglátja ezt a csúfságot a perzsaszőnyegen, holnap már a tehervonatokon fogok marhavagonokat söpörni.
– Nyugalom, kedves Laurent – mondta Vaneau, miközben a fülke csukott ajtaját tanulmányozta. – Az olaj legalább bizonyítja, hogy a szerkezet nem szenved hiányt a kenőanyagban. Bár be kell vallanom, még nem találkoztam olyan precíziós órával, amely ennyire pazar módon adagolná a gépolajat a padlóra.
– Szerinte mit rejt az a koffer? – suttogta a kalauz, és gyanakvóan felpillantott. – Órát biztosan nem. Egyetlen ketyegést sem lehet hallani odabent.
– Egy néma szerkezet néha sokkal többet mond a ketyegőnél – válaszolta a detektív csendes derűvel. – Különösen, ha a tulajdonosa úgy öleli magához, mintha a koronaékszereket szállítaná.
Mielőtt Laurent válaszolhatott volna, a hatos fülke mögül tompa, fémes csattanás hallatszott, amit a fémkeret éles nyikordulása követett. Úgy tűnt, az új utas nem finom órásmozdulatokkal, hanem egyértelműen feszegetéssel igyekezett hozzáférni a táska tartalmához.
Vaneau elgondolkodva igazította meg nyakkendőjét.
– Úgy tűnik, az úriember türelme hamarabb lejárt, mint a képzeletbeli óraszerkezete.