72/9. A finommechanikai minta — Feszültség Liancourt előtt

– Ha már se be-, se kijutni nem tudunk – jegyezte meg Vaneau könnyedén –, talán érdemes lenne a folyosói fénynél szemügyre vennünk azt a bizonyos mintadarabot.
A sötétkék kabátos utas görcsösen hátrált egy lépést, hátával a hálókocsi cseresznyefa lambériájának ütközve.
– Szó sem lehet róla! Ez a szelence magántulajdon, és rendkívül érzékeny a hirtelen mozdulatokra.
– Meg a műszerolajra, úgy tűnik – vetette közbe Laurent kalauz, miközben szigorú pillantást vetett a padlóra, ahol egy újabb sötét csepp landolt. – A VIP osztály perzsaszőnyege viszont rendkívül érzékeny a foltokra. Ahogyan én is.
Vaneau ekkor lassan a mellényzsebéhez nyúlt, s előhúzta a régi, kopott ezüst zsebóráját. Kinyitotta a fedelét, egy pillanatig némán nézte az apró mutatók egyenletes mozgását, majd egy halk kattanással lezárta.
– Pontosan tizenöt perc múlva Liancourt állomásra érkezünk – szólalt meg nyugodtan. – És ha jól sejtem, a peronon várakozó csendőrök jóval kevesebb megértést mutatnak majd a mechanikai szerkezetek iránt, mint mi.
– Nincs semmiféle bűnöm! – sziszegte a férfi, de a tekintete idegesen cikázott a lezárt ajtó és a kalauz között.
– Egy szóval sem mondtam, hogy van – mosolyodott el Vaneau. – Csupán kíváncsi vagyok, vajon a szelence rugója miért pontosan ugyanazt a ritmust ketyegi, mint a 4-es fülkében felejtett hegedűtok zárszerkezete.