72/10. A szelence titka — Begördülés Liancourt állomásra

– Nagyon egyszerű – folytatta Vaneau higgadtan, miközben a hálókocsi kíváncsi utasai mind a folyosóra gyűltek. – Mindenki azt hitte, hogy a távirat nyelvtani hibája csupán véletlen félreértés volt. Ám a félrevezetés szándékos volt: a sötétkék kabátos úr nem hiába próbált elrejtőzni a 4-es fülkében. A rézcsatos szelence és a hegedűtok zára egyetlen finommechanikai mintaszerkezet két fele, melyeket a kiszivárgó műszerolaj csalhatatlanul összeköt.
– Ez... ez alaptalan rágalom! – hördült fel a férfi, de a hangja észbontóan megbicsaklott.
– Éppen ellenkezőleg – mosolygott Vaneau. – A minta pontosan az, aminek látszik, csak éppen nem az Ön tulajdona. És aki mindezt elcsente, nem más, mint...
A vonat ekkor hirtelen, éles csikorgással nagyot fékezett. A folyosón a kristálypoharak csörrentek, s a szerelvény lassan begördült Liancourt állomás gőzfelhős peronjára.
Az ajtó sziszegve kinyílt, s a várakozó helyi nyomozók feszült léptekkel beléptek a kocsiszínbe. A vezetőjük határozottan a sötétkék kabátos úrhoz lépett:
– Letartóztatom Önt a törvény nevében, a finommechanikai mintadarabok eltulajdonítása ügyében!
– ...mint Monsieur Artois – fejezte be Vaneau a mondatát teljes nyugalommal.
A megbilincselt utast elvezették. Laurent kalauz megkönnyebbülten sóhajtott egyet, miközben zsebkendőjével próbálta letörölni a műszerolajat a perzsaszőnyegről. Ekkor egy szürke köpenyes, új utas lépett a folyosóra, hóna alatt egy gyanúsan nehéz, lepecsételt iratrendezővel.
Vaneau csak csendben figyelte az érkezőt. Az ajtók becsukódtak, s az Intercontinental Express elindult Belcastel felé.