72/7. A rézcsatos szelence — Indulás Elberen felé

A gőzmozdony mély sípszava végigvisszhangzott a saint-mireux-i csarnokban, s az Intercontinental Express lassan elhagyta a füstös peront, hogy nekilendüljön az Elberen felé vezető sötét síneknek.
A sötétkék kabátos utas gyanakvóan megtorpant a hálókocsi folyosóján. Hóna alatt olyan görcsösen szorította a kis rézcsatos szelencét, mintha az élete múlna rajta.
– A jegyét kérném, uram – lépett elé Laurent kalauz, miközben igyekezett úgy elhelyezkedni, hogy nadrágjának olajfoltos részét továbbra is takarásban tartsa.
A férfi megragadt, s a hirtelen mozdulattól a szelence majdnem kicsúszott a kezéből. Amikor a rézpánt felkoccant, a doboz belsejéből halk, finom szerkezetkattogás hallatszott.
– Természetesen – válaszolta az utas száraz, feszült hangon, s fél kézzel a zsebébe nyúlt. – De kérem, ne álldogáljon ilyen közel! Ez a doboz rendkívül érzékeny a testhőmérséklet változásaira.
Monsieur Vaneau halk léptekkel közelebb sétált, s botjára támaszkodva megállt a fülkeajtó mellett.
– Rendkívül figyelmes tulajdonság egy rézcsatos doboztól – jegyezte meg a fődetektív finom mosollyal. – Bár bevallom, ritkán látni olyan tárgyat, amely jobban fázik, mint maga az utazó.
– Ön gúnyolódik velem? – fordult felé gyanakvóan a sötétkék kabátos úr.
– Egyáltalán nem – felelte Vaneau higgadtan. – Csupán megállapítom, hogy a csat szerkezete nem a megszokott lakatilag záródó típus. Inkább egy óramű finom időzítőjére hasonlít.
A férfi arca hirtelen elfehéredett, s a dobozt mélyebbre rejtette a kabátja alá.