72/5. A kétarcú távirat — Közeledés Saint-Mireux felé

Émile Vaneau elővette régi ezüst zsebóráját. Lassan kinyitotta, s egy pillanatig csendben nézte a finoman ketyegő mutatókat.
– Pontosan három perc múlva Saint-Mireux állomásra érkezünk – szólalt meg halkan, de ellentmondást nem tűrő nyugalommal. – És ha jól értelmezem a tényeket, a peronon senki sem szándékozik lőfegyverrel elvenni azokat a bizonyos tervrajzokat.
A zaklatott utas értetlenül pislogott, s még mindig az izzadságtól csillogó homlokát törölgette.
– De hát a távirat! A saját szememmel olvastam a fenyegető szavakat!
– Rosszul olvasta, fiatalember – felelte Vaneau egy száraz, elegáns mosollyal. – Ön a félhomályban és a saját riadalmában félreértelmezte a sürgöny tömörítését. A marseille-i megbízó nem két fegyveresről írt, hanem a két darab sárgaréz alkatrészről, amelyeket át kell adnia. A táviratíró pedig a sietségben felcserélt két betűt.
A fiatal nő hitetlenkedve csóválta a fejét, s a nehéz hegedűtokot közelebb húzta magához.
– Vagyis az egész kétségbeesés csupán egy grammatikai tévedés eredménye?
– A nyelvtan néha veszedelmesebb, mint egy pisztoly – bólintott a fődetektív. – Laurent kalauz, a nadrágja miatt sem kell aggódnia. A fülke ajtajának árnyéka pontosan takarja az olajfoltot.
Laurent kalauz megkönnyebbülten nyelt egyet, majd gépiesen eligazította az egyenruháját.
– Uram, ha a saint-mireux-i állomásfőnök meglátja, én…
– Nem fogja látni – zárta le a vitát Vaneau. – Most pedig készüljenek fel a leszállásra.