72/4. A félreértett távirat — Várakozás Saint-Mireux peronja előtt

– Ha megengedi, uram – hajolt közelebb Émile Vaneau, s udvarias szigorral kivette a gyűrött papírlapot a férfi remegő ujjai közül. – A táviratoknak van egy sajnálatos tulajdonságuk: ritkán tartalmaznak muzsikát, viszont meglepően sok kellemetlenséget sűrítenek néhány tömör mondatba.
A zaklatott utas kétségbeesetten törölgette az izzadt homlokát, miközben a szerelvény ütemes zakatolása kissé mélyebbé vált a közeledő váltók felett.
– A marseille-i megbízóm küldte! – fojtotta vissza a hangját a férfi. – Azt írja, két fegyveres ember vár a saint-mireux-i peronon, hogy megszerezzék a kronométer tervrajzait!
A fiatal nő erre meglepetten felhorkant, s felháborodottan lépett közelebb a nehéz hegedűtokhoz.
– Az képtelenség! Az édesapám szerkezetét és rajzait én viszem Saint-Mireux-be. Csupán egyetlen példány létezik a fogaskerekes vázlatból, és az a kottáskönyv lapjai közé rejtve pihen!
– Kivéve, ha a dokumentum, amit a fiatalember szorongat, nem tervrajz, hanem egy elfeledett megrendelés – jegyezte meg Vaneau csendesen, miközben átfutotta a távirat sorait. – Laurent úr, a nadrág tisztítása ráér, amíg tisztázzuk, miért hívják a marseille-i vevőt ugyanúgy, mint a kisasszony édesapját.
Laurent kalauz halk nyögéssel próbálta zsebkendővel dörzsölni a sötétkék posztót.
– Uram, engem a saint-mireux-i állomásfőnök fog szétcincálni e miatt a műszerolaj miatt!
– Nyugodjon meg – mondta Vaneau egy halvány, száraz mosollyal. – Ráadásul már csak öt percünk van, mielőtt a peronon várakozó úriemberek rájönnek, hogy a zene és a finommechanika néha zavarba ejtően hasonló utakon jár.