72/3. Az olajfoltos kottáskönyv — Száguldás Saint-Mireux felé

Laurent kalauz szörnyűködve pillantott le a bokájára, s egyetlen kecses, ám kissé méltatlan ugrással hátrált két lépést a folyosó szőnyegén, mintha a szivárgó műszerolaj tüzet nyelt volna.
– A nadrágom! – szisszente fel halkan, miközben kétségbeesetten vizsgálta a sötétkék posztót. – Ez a vasúttársaság legfinomabb szövete! Kisasszony, Ön egy komplett finommechanikai műhelyt szállít a hegedűje helyett!
A fiatal nő megingott, s hirtelen a tok fölé hajolt, mintha a saját testével próbálná megállítani a makacs sárgaréz alkatrészekből szivárgó folyadékot.
– Nem akartam kárt okozni – fojtotta vissza a hangját remegő ajakkal. – De ez nem veszélyes szerkezet, esküszöm! Csak egy precíziós rézfogaskerekes kronométer... az apám utolsó munkája.
– Amely, úgy tűnik, nemcsak a másodperceket méri páratlan pontossággal, hanem az utasok türelmét is – jegyezte meg csendesen Émile Vaneau, s nyúlott mozdulattal előhalászta mellényéből régi, karcos ezüst zsebóráját. A fedél finom pattanással nyílt ki. A detektív egyetlen pillantást vetett a számlapra. – Pontosan nyolc perc múlva Saint-Mireux állomásra érkezünk. És ha jól sejtem, ott nem egy lelkes hangversenyrendező, hanem két meglehetősen feszült úriember várja majd Önt a peronon.
A szomszédos fülke ajtajának résnyire nyitott lapja ekkor nagy lendülettel felpattant. A zaklatott új utas lépett ki a folyosóra, kezében egy gyűrött távirattal.
– Nyolc perc? – kérdezte a férfi elfúló hangon, szemeiben tiszta pánikkal. – Akkor az a két ember nem a kisasszonyt keresi... hanem engem!
Vaneau halványan elmosolyodott, s óvatosan visszacsúsztatta a zsebórát a helyére.
– Látja, Laurent úr? – fordult a kalauzhoz. – A jó zene összeköti a lelkes hallgatóságot, a finom sárgaréz alkatrészek pedig óhatatlanul egy fülkébe terelik a menekülőket.