72/2. A sárgaréz szerkezet — Gurulás Saint-Mireux felé

A sötét köpenyes utas hirtelen visszahúzódott a fülkéjébe, ám a tolóajtó halk kattanással résnyire nyitva maradt. Laurent kalauz óvatosan engedte le a szőnyegre a szokatlanul nehéz hegedűtokot, s gyanakvó pillantást vetett a szomszédos fülke felé.
– Úgy tűnik, ezen a kocsiban a zene iránti érdeklődés hirtelen megnőtt – jegyezte meg a kalauz, miközben megtörölte fémkapcsos sapkáját. – Bár ha ez a tok valóban kottákkal van teli, a zeneszerző bizonyára öntöttvasból formázta a hangjegyeket.
– A modern zene hajlamos a súlyos kompozíciókra – mosolygott halványan Émile Vaneau, majd a fiatal nő felé fordult. – Különösen, ha a kottáskönyvek mellé apró acélfogaskerekeket és finomra csiszolt sárgaréz alkatrészeket is csomagolnak. Kisasszony, feltételezem, a következőkben nem egy Beethoven-szonátát szándékozik előadni.
A fiatal nő szorítása megkeményedett a tok fogantyúján, szemei riadtan villantak a folyosó homályában.
– Ez magánügy! – fojtotta vissza a hangját. – Nem tartozik senkire, ami benne van. Saint-Mireux-ben le kell szállnom, mielőtt bárki...
– Minden utasunk a saját úti célja felé igyekszik, egészen addig, amíg a csomagjaik nem kezdenek el önálló életet élni – szakította félbe csendesen Vaneau. – Márpedig az Ön tokjának sárgaréz szerkezetéből most szivárgó műszerolaj éppen Laurent úr élére vasalt nadrágszárát veszélyezteti.