72/1. A nehéz hegedűtok — Csendes indulás Saint-Mireux felé

A szerelvény fémjelezte csikorgással lassan kibördült Chantraine füstlepte csarnokából, visszatérve az éjszakai száguldás megszokott üteméhez. Laurent kalauz zsebkendőjével megtörölte feszült homlokát, s megkönnyebbülten a folyosó falának támaszkodott.
– Úgy tűnik, a zűrzavar végre teljesen elült, Monsieur Vaneau – sóhajtotta. – Egy ideig aligha akad dolgunk ezen a szerelvényen.
– A csönd ritkán érkezik egyedül, Laurent – jegyezte meg csendesen Émile Vaneau, miközben tekintete a folyosón botladozó új utasra szegeződött.
A fiatal nő, aki az imént szállt fel Chantraine-ben, mindkét kezével egy feltűnően nehéz, fekete hegedűtokot vonszolt maga után. A tok alsó sarka fémfénnyel karcolta a szőnyeget, mintha nem hangszer, hanem tömör ólom lapulna benne.
– Segíthetek, kisasszony? – lépett közelebb a kalauz, és megpróbálta fél kézzel megemelni a tokot, ám az szinte meg sem mozdult. – Szent ég! Mit tart ebben? Egy egész szimfonikus zenekart?
– Csak egy hegedűt – felelte a nő halk, zaklatott hangon, miközben gyanakvón pillantott körbe. – És... némi kottát. Nagyon nehéz kottákat.
– A klasszikus zene súlya valóban nyomasztó tud lenni – szólt közbe Vaneau halvány, száraz mosollyal. – Különösen, ha a kottákból halvány műszerolaj szag árad, s a tok zára nem kulccsal, hanem egy apró forgótárcsával záródik.
A fiatal nő meglepődve hőkölt vissza.
– Ön honnan... – kezdte, de hirtelen a szomszédos fülke ajtaja résnyire nyílt, s egy sötét köpenyes alak pillantott ki rajta.
– Úton vagyunk Saint-Mireux felé – bólintott a detektív. – Bár tartok tőle, hogy a művészet ezúttal nem a fülnek, hanem a szemeknek tartogat meglepetést.