70/9. A kinyitott acél — Megállás Miremont peronján

– Amennyiben a miremont-i lakatos éppen szabadnapos, megpróbálhatjuk a nyers logikát is – jegyezte meg Émile Vaneau, miközben éles fémcsikorgás rázta meg a hálókocsi padlóját. – Bár kétlem, hogy ez a lepecsételt acéldoboz puszta udvariasságból megadná magát.
A sötét köpenyes utas az ablak felé pillantott, ahol már sárgásan derengtek Miremont állomásának lámpái.
– Ez egy tisztességes családi örökség! – bizonygatta szaporán, torkát köszörülve. – Csupán a zár akadozott, ezért nyúltam a célszerszámhoz. Az ember mégsem várhat órákat egy makacs retesz miatt!
– Valóban – bólintott a Varelmont-i nyomozó, s szorosabbra fogta a nehéz táska pántját. – Különösen, ha a retesz mögött mások hiányzó értékei lapulnak.
Vaneau ekkor lassan előhúzta zsebéből régi ezüst zsebóráját. Kipattintotta a fedelét, egy pillanatig nézte a finoman ketyegő mutatókat, majd nyugodtan megszólalt:
– Pontosan két perc múlva Miremont állomására érkezünk. És ha jól sejtem, a peronon várakozó urak nem csupán a vasúti menetrend pontos betartása miatt tekintgetnek a zsebórájukra.
– Mit akar ezzel mondani? – nyelt egyet a megszeppent utas, s hátrált volna, de a keskeny fülke nem kínált menekülőutat.
– Csak annyit, uram, hogy a családi örökségeket ritkán szokták fémfűrésszel ápolni egy száguldó expresszen – válaszolta Vaneau elegáns mosollyal. – Laurent, kérem, nyissa ki a kocsi ajtaját. A vendégünknek láthatóan sürgős elintéznivalója akad a helyi hatósággal.