69/1. A ketyegő fadoboz — Robogás Avenay felé

A vonatszerelvény egyenletes ritmusban gyorsult fel, maga mögött hagyva Montfleury állomás elmosódó fényeit. A folyosón lassan elcsendesedett a morajlás, csupán Laurent, a kalauz igazgatta egyenruhája gombjait, mielőtt az imént felszállott utas után lépett volna.
– A kettes fülke az Önété, uram – mondta Laurent készségesen, de szeme akarva-atlanul a fiatalember kezében lévő, ezüstlakattal lezárt dobozra tévedt. – Bízom benne, hogy a csomagja nem tartalmaz semmiféle… kénes származékot. A legutóbbi doboz igencsak próbára tette az utasok idegeit.
– Biztosíthatom, hogy ebben semmi veszélyes nincs – felelte a fiatalember halkan, s szinte görcsösen szorította magához a fadobozt. – Ez csupán egy finommechanikai óraszerkezet. Avenay felé utazom, hogy átadjam a megrendelőnek.
Émile Vaneau a folyosó sarkában állva figyelte a jelenetet. Szürke szemével végigmérte a jövevényt: a szabott kabátot, a kissé remegő ujjakat és a dobozból kiszűrődő, fémhangú ütemességet.
– Egy óraszerkezet, amely láthatóan túlságosan is siet – jegyezte meg Vaneau fanyar mosoly kíséretében, ahogy közelebb lépett. – Vagy talán az Ön pulzusa diktálja ezt a szaporább ritmust, fiatalember?
– Én… csupán féltem a szállítmányt – vágta rá riadtan az új utas, majd sietve visszahúzódott a fülkéjébe, és kattanásig fordította a zárat.
Vaneau nem erőltette a beszélgetést, csendben nézte a sötétbe vesző tájat. Alig tíz perc telt el, amikor a kettes fülke ajtója hirtelen felpattant. A fiatalember sápadtan lépett a korridorra.
– Eltűnt – suttogta kétségbeesetten. – A kulcs… az ezüstlakat kulcsa oda van! És a doboz ketyegése az imént megállt.