68/3. A kénes füst rejtélye — Megálló Montfleury előtt

Monsieur Vaneau belépett a nyitott tolóajtón át a szomszédos fülkébe, és felvette a padlón füstölgő kis bádogedényt.
– Egy kis kén, kevés faszén és minimális salétrom – szagolt bele Vaneau a füstbe, miközben Laurent kalauz még mindig zsebkendővel az orra előtt hüledezett. – A klasszikus füstbomba receptje. Nem robban fel, csak borzasztóan büdös, és pánikot kelt a hálókocsiban.
– De miért akart valaki pánikot? – kérdezte a fekete kalapos úr, aki az előtérben tolongó többi utassal együtt kíváncsian nyújtogatta a nyakát.
– Hogy mindenki a korridorra sereglenjen – mutatott a sötétkék kabátos utasra Vaneau. – Amíg Önök a kénszagtól fuldokolva tárgyalták a veszélyt, ez az úriember a rejtett átjárón át észrevétlenül átpakolhatta a hamis értékpapírokat tartalmazó bőrtáskát a szomszéd fülkébe, a pecsételt fadoboz mögé.
Émile Vaneau most lassan elővette régi ezüst zsebóráját. Kinyitja. Egy pillanatig nézte a ketyegő mutatókat, majd nyugodtan megszólalt:
– Pontosan három perc múlva Montfleury állomásra érkezünk.
– Ez képtelenség! – kiáltott fel a sötétkék kabátos utas, miközben szorosan a falnak lapult. – Én csak egy egyszerű kereskedő vagyok!
– Egy kereskedő, aki rézszerszámokkal átfúrja a vasúti kocsi faiparát – tette hozzá Vaneau száraz mosollyal. – A félrevezetés zseniális volt, de a bőrtáska fémcsatja fennakadt a résben. A tettes tehát nem más, mint...
A vonat ekkor hirtelen nagyot fékezett. Fém csikordult a síneken, poharak csörrentek a szomszédos fülkékben. A szerelvény lassan begördült Montfleury állomásra.
Az ajtók sziszegve kinyíltak. A peronról határozott léptekkel két helyi nyomozó lépett a hálókocsiba. A vezetőjük körbenézett, majd egyenesen a sötétkék kabátos utas felé mutatott:
– Letartóztatom Önt a törvény nevében, hamisítványok csempészése és szabotázs ügyében!
– ...mint ez a rendfejét vesztett kereskedő – fejezte be a mondatát Vaneau elegánsan, mintha a rendőrség csak az ő végszavára várt volna.
A gyanúsítottat csuklón ragadva elvezették. A feszültség azonnal feloldódott, az utasok elégedetten mormogva visszatértek fülkéikbe. A peronon néhányan leszálltak, miközben egy új, elegáns fiatalember lépett a kocsiba. Egyetlen, feltűnően nehéz, apró ezüstlakattal lezárt kisméretű fadobozt tartott a kezében, amelyből ütemes, halk ketyegés hallatszott.
Vaneau elmosolyodott, zsebre tette óráját, és csendben figyelte, ahogy az ajtók becsukódnak. A szerelvény komótosan megindult a következő állomás felé.