68/2. A rejtett átjáró — Nyomozás Grandval előtt

Laurent kalauz nem habozott tovább. Mesterkulcsát a zárba illesztette, miközben a sötétkék kabátos utas sápadtan támaszkodott a folyosó faburkolatának.
– Várjon, kérem! Nem az történt, amire gondolnak! – dadogta a férfi, de a kalauz már fel is pattintotta az ajtót.
A fülkében nem a pokol kénköves katlana fogadta őket, hanem egy felfordult dohányzóasztal és egy félrecsúsztatott falburkolati panel. A szomszédos, 4-es fülkéből átszűrődő kénszag most még töményebben áradt át a nyíláson, amin egy rézszerszámokkal teli bőrtáska akadt el félig.
– Lám, a vasúti kocsik faipara meglepően sokoldalú – jegyezte meg Émile Vaneau, miközben lehajolt, és finoman megérintette a rés szélét. – Egy rejtett tolóajtó a két hálófülke között. Igazán praktikus, ha az ember copfok és kulcslyukak nélkül szeretne szomszédolni.
– Én csak... a dobozt akartam ellenőrizni! – magyarázta kapkodva a sötétkék kabátos utas, miközben idegesen törölgette a homlokát. – A kénszag miatt! Azt hittem, mindjárt felrobbanunk!
– És a veszély elhárításának legmegfelelőbb módja egy álkulccsal nyitható átjáró? – kérdezte Vaneau halk, száraz mosollyal. – Kiváló logika, uram. Bár a hamisítók általában jobban kedvelik a csendes munkát, mint a falátfúrást.
Laurent döbbenten nézett a résen át a szomszédos fülke homályába, ahol egy lepecsételt fadoboz és egy füstölgő kis bádogedény pihent a padlón.
– Mit tegyek, Monsieur Vaneau? Értesítsem a következő állomáson a rendőrséget?
– Ráérünk még, Laurent – felelte a fődetektív higgadtan. – A titkoknak megvan az a jó szokásuk, hogy a menetrendhez igazodva maguktól lépnek elő.