68/1. A fojtott kiáltás — Gurulás Grandval felé

Laurent kalauz orrát fintorgatva szagolt bele a szűk folyosó levegőjébe.
– Ez már nem kék tinta, Monsieur Vaneau, hanem hamisítatlan pokolbűz. Gondolja, hogy a 4-es fülke új lakója ördögűzéssel kísérletezik a lepecsételt ládájában?
– Vagy csupán nem bízik a vasúti teázás minőségében, és saját üstben forralja a vizet – felelte Émile Vaneau, miközben lassú léptekkel a folyosó ablakához sétált. – A kénes vegyületek azonban ritkán szolgálnak pusztán kulináris célokat.
– Azt javasolja, hogy nyissam ki a mesterkulccsal az ajtaját? – kérdezte a kalauz halkan, a zsebében csörgő kulcscsomó felé nyúlva.
– Semmiképp, Laurent. A kíváncsiság jó tulajdonság egy kalauznál, de a tolakodás rontja a borravaló esélyét – jegyezte meg mosolyogva Vaneau. – Inkább figyelje meg a szomszédos fülkék reakcióját.
A folyosó végén ekkor felpattant az 5-ös fülke ajtaja. A sötétkék kabátos utas lépett ki a szőnyegre, zaklatottan méregetve a zárva maradt 4-es ajtót. Zsebéből egy apró, ezüstös kulcsot húzott elő, de amint meglátta Vaneau-t és a kalauzt, sietősen a kabátujja mögé rejtette azt.
– Valami baj van, uram? – kérdezte Laurent udvariasan, de némi gyanakvással a hangjában.
– Semmi... abszolút semmi! – felelte a férfi kapkodva, miközben meglepően éles kattanás hallatszott a háta mögül, a saját fülkéjéből. – Csupán a huzat. Igen, a huzat játszik a zárakkal.
Vaneau halványan elmosolyodott, majd megigazította a gallérját.
– A huzat ezen a vonaton valóban meglepően művelt, uram. Különösen, ha még a reteszt is képes ráfordítani a szoba belsejéből.
Ugyanebben a pillanatban éles, fémes csikordulás, majd egy tompa puffanás rázta meg a szomszédos fülke falát, amit fojtott kiáltás követett.