67/7. A kénes illatú fadoboz — Gurulás Beauregard felé

Laurent kalauz mélyet sóhajtott, majd megkönnyebbülten megtörölte az homlokát a hímzett zsebkendőjével.
– Én mondom, Monsieur Vaneau, egy pillanatra azt hittem, a hamisító elszalad a rézlemezekkel! – mondta halkan, miközben óvatos pillantást vetett a zöld köpenyes új utasra. – De az Ön időzítése még a csendőrségénél is pontosabb volt.
– A csendőrök ritkán sietnek, Laurent, amikor a törvény magától is menetrend szerint halad – felelte csendesen Émile Vaneau. – A hamisítványok legfőbb hibája mindig az, hogy túlságosan tökéletesek akarnak lenni. A valódi kötvények papírja sohasem illatozik friss kék tintától.
– És most? Végre nyugodt utunk lesz Beauregard-ig? – kérdezte a kalauz reménykedve, bár a hangja még mindig bizalmatlanul csengtek.
A zöld köpenyes férfi ekkor megtorpant a 4-es fülke ajtajánál. Miközben a kulcsot próbálta beilleszteni a zárba, a nehéz, lepecsételt fadoboz sarkával akaratlanul megkocogtatta a faborítást. Éles, fémes koccanás visszhangzott a folyosón, s a doboz illesztéseiből finom, kénes porszemcsék szálltak fel a levegőbe.
– Nos – jegyezte meg Monsieur Vaneau száraz eleganciával –, a nyugalom rendkívül értékes dolog, Laurent. De ezen a vonaton ritkán tart tovább két megálló között.
A kalauz kissé félrehúzódott, amint az új utas belépett a fülkéjébe, de a jellegzetes kénes aroma a folyosó selyemtapétáin maradt. Vaneau elégedetten simította meg a mellényét, s miközben a vonat magabiztosan robogott tovább az esti sötétségben Beauregard felé, csendben figyelte a folyosót.