67/6. A lainville-i peron — Csendes indulás Beauregard felé

A gőzmozdony hosszas sziszegéssel torpant meg a lainville-i peron mellett. A hálókocsi nehéz tölgyfa ajtaja szinte abban a pillanatban csapódott ki, amint a kerekek mozdulatlanná dermedtek. A folyosóra két szigorú tekintetű, egyenruhás csendőr lépett fel.
– A hamisított állami kötvények és a maratott rézlemezek ügyében keresünk egy... – kezdte a tizedes, de Vaneau udvariasan félbeszakította.
– Éppen jókor, uraim – mondta Monsieur Vaneau elviselhetően szelíd, fanyar hangján. – A bécsi művészetek elkötelezett rajongója épp most fejezte be a kiállítását. A leletek a táskában vannak.
Laurent kalauz diadalmas, bár még mindig kissé remegő kézzel nyújtotta át a lefoglalt csomagot. A fekete kalapos úr tehetetlenül próbált visszahúzódni a fülke sarkába, de a két csendőr határozott mozdulattal megragadta a karját.
– Ez képtelenség! – sziszegte a gyanúsított szaggatottan, miközben a peron felé tuszkolták. – Semmit sem tudok bizonyítaniuk!
– A kék tinta az ujjain meglepően lojális maradt az Ön személyéhez – jegyezte meg Vaneau, miközben zsebre tette óráját.
Amikor a szerelvény komótosan kigördült Lainville-ből, a folyosóra visszatért a csend. Egy új utas lépett a kocsiba: zöldes köpenyt viselt, s egy nehéz, lepecsételt fadobozt szorított magához, amiből finom, kénes illat áradt. Vaneau csendesen figyelte, amint a vonat elindult Beauregard felé.