67/5. A rézlemez és a zsebóra — Közeledés Lainville felé

Laurent kalauz nem teketóriázott tovább: határozott mozdulattal ráhajtotta a fedelet a feszítővasak felett lévő táskára, s fél szemmel a fekete kalapos úr reszkető kezét figyelte.
– Tételesen elkobzom, uram! – jelentette ki a kalauz feszülten. – És ha még egy lépést tesz, a csomagküldő kocsi láncaihoz bilincselem!
A fekete kalapos úr sápadtan húzta össze magán a kabátját, tekintete riadtan ugrált a két férfi között.
– Ez felháborító félreértés! A nyomólemezek csupán... gyűjtői darabok! Egy bécsi rézműves hagyatékából való ritkaságok!
Monsieur Vaneau nem emelte fel a hangját. Lassan a mellényzsebéhez nyúlt, s előhúzta a selymesre kopott ezüst zsebóráját. Kipattintotta a fedelét, majd csendesen végigmérte a finoman ketyegő mutatókat.
– Pontosan hét perc múlva Lainville állomásra érkezünk – mondta szelíden, s óráját visszasüllyesztette a zsebébe. – Ahol a helyi csendőrség feltehetően lenyűgözve hallgatja majd a bécsi rézművesek különös rajongását a legújabb állami kötvények iránt.
– De a sötétkék kabátos utas... ő adta át nekem a táskát a fülkesoron! – kiáltott fel kétségbeesetten a gyanúsított.
– Bámulatos kifogás – jegyezte meg Vaneau egy halvány, száraz mosoly kíséretében. – Csakhogy a sötétkék kabátos úr mindössze a dohányzókocsit kereste, míg az Ön ujjain lévő kék tinta és a levendulakölnivel álcázott friss maratószer szag már a folyosó túloldaláról árulkodott.
A vonatkerekek ekkor csikordultak meg a sínpáron, jelezve a közeledő peront.