67/3. A rugók és kendők rejtélye — Esti suhanás Auberoche felé

– Ha Ön csupán órásmester, uram – hajolt közelebb Monsieur Vaneau –, meglehetősen szokatlan, hogy a kofferét nem a rézpántok, hanem egy vékony selyemzsinór tartja zárva.
A fekete kalapos úr önkéntelenül elrántotta a kezét a fülkeajtó kilincséről, s orrán megremegtek a pápaszemcsipesz finom szárai.
– Csupán az óvatosság, uram! A kényes rugók és a hajszálvékony fogaskerekek nem kedvelik a vasúti zötykölődést.
– A zötykölődést nem, de a kalauzi kulcsok csörgését annál inkább – vágott közbe Laurent kalauz, s gyanakvóan lesett be a résnyire nyitott ajtón. – Látom a kisasztalon azt a bőrtáskát! Gyanúsan sima a felülete ahhoz képest, hogy a tulajdonosa szerint alig van benne valami.
– A tárgyak súlya nem mindig egyezik meg a fontosságukkal – jegyezte meg Vaneau higgadtan, majd pálcájával a folyosó szőnyegére mutatott. – Nézze csak, Laurent! A rezes szálak között apró, fényes fémforgácsok csillognak. Nem óraalkatrészek maradványai, hanem a mi hiányzó mesterkulcsunk friss reszelékei.
A fekete kalapos úr arca egy pillanatra elsápadt, de rögtön visszanyerte udvarias tartását.
– Úgy véli, a fülkémben reszeltem át a zárakat, miközben a vonat hatvan kilométeres sebességgel száguld Auberoche felé?
– Nem – felelte Vaneau szelíd mosollyal. – Azt gondolom, hogy a kulcsok már azelőtt átalakultak, mielőtt Ön felszállt volna. És a kofferében lévő selyemkendők nem faliórákat takarnak.