67/2. A hiányzó kulcscsomó — Esti vizsgálódás Auberoche előtt

Laurent elfehéredett arccal meredt a feltépett rézzárra, amelynek darabjai szomorúan fityegtek a tölgyfa ajtókereten.
– A mesterkulcsok! – nyögte ki a kalauz, miközben gépiesen a zsebeit tapogatta, mintha a kulcscsomó valahogyan visszaugorhatott volna a zakójába. – Az összes fülke ajtaja… az egész szerelvény nyitva áll előttük!
– Kivéve a 4-es fülkét, ahol a mi osztrák mechanikáért rajongó barátunk tartózkodik – jegyezte meg Monsieur Vaneau, s finoman megkocogtatta a megrongált zárat a sétapálcája gombjával. – Figyelemreméltó teljesítmény. A zár nem feszegetés hatására engedett, hanem egyetlen finom rántásra. A csavarokat előre kilazították.
– De mikor? – kérdezte Laurent, és gyanakvó pillantást vetett a 4-es fülke csukott ajtajára. – Hiszen alig fél órája még ellenőriztem a rekeszt!
– Amíg Ön a folyosó ablakánál a korai nyugdíjazás szépségein elmélkedett, kedves Laurent, valaki igen precíz előkészületet végzett – válaszolta a detektív. – Ráadásul a tovajutáshoz nincs szüksége a kulcsokra annak, aki eleve bentről zárkózik be.
A 4-es fülke ajtaján ekkor halk kopogás hallatszott, majd résnyire nyílt. A fekete kalapos úr nézett ki, orrán finom pápaszemcsipesszel.
– Bocsássanak meg – szólt ki udvarias mosollyal –, de ez a zakatolás kissé szaggatott. Véletlenül nem a kalauzi kulcsok hiányoznak a szerkezetből?
– Ön túl sokat tud a zárakról, uram! – mordult fel Laurent.
– A professzióm, kérem – hajolt meg a férfi. – Órásmester vagyok. És a kofferemben sincs más, csak néhány finom rugó meg egy készlet selyemkendő.
– Egy pehelykönnyű táska és egy nyomtalanul eltűnt kulcscsomó – állapította meg Vaneau csendesen. – Auberoche felé közeledve a rejtvények láthatóan kedvelik a páros fellépést.