67/1. A gyanúsan könnyű koffer — Esti robogás Auberoche felé

A kerekek ütemes kattogása újra betöltötte a hálókocsi folyosóját, ahogy az Intercontinental Express elhagyta Chantraine lámpáinak fényét, és Auberoche felé vette az irányt. Laurent kalauz elégedetten simította meg az egyenruháját, miközben megtörölte a homlokát.
– Végre egy kis nyugalom, Monsieur Vaneau – sóhajtott fel a kalauz, és a folyosó ablakának támaszkodott. – Az ilyen izgalmak után mindig elfog a vágy a korai nyugdíjazás iránt.
– A nyugdíj túlértékelt intézmény, kedves Laurent – felelte Vaneau higgadtan, miközben átható pillantással követte az új utas lépteit. – A csend pedig ezen a vonaton ritkán tart tovább két állomásközél.
A fekete kalapos úr a 4-es fülke ajtaja előtt állt meg. Léptei szinte hangtalanok voltak, s a kezében tartott fekete koffer olyan könnyedén forgott a csuklóján, mintha üres papírdoboz lenne. Amikor megérezte a háta mögött a detektív tekintetét, lassan megfordult, és udvariasan kalapot emelt.
– Elnézést a zavarásért, uraim – mondta a férfi meglepően sima hangon. – Csupán a fülke zárszerkezetét csodáltam. Rendkívül finom, régi osztrák mechanika.
– A zárak nálunk kifogástalanul működnek – jegyezte meg Laurent hűvösen. – Különösen azok, amelyeket nem próbálnak kívülről tanulmányozni.
– Természetesen – mosolyodott el a kalapos úr, majd meglepő ruganyossággal belépett a saját fülkéjébe, s halk kattanással magára húzta az ajtót.
– Gyanús ez nekem – suttogta Laurent a detektív felé fordulva. – Olyan könnyű az a koffer, mint a lepke szárnya.
– Egy üres táska néha sokkal nehezebb szándékokat rejt, mint egy tömött bőrönd – jegyezte meg Vaneau csendesen.
Ám mielőtt a kalauz válaszolhatott volna, a folyosó végén halk, fémes csikordulás hallatszott. A kalauzi szervizfülke sárgaréz zára hirtelen kiszakadva lógott a pántján, s a kalauzkulcsok mestercsomója nyomtalanul eltűnt a rekeszből.