66/1. A láncolt bőrtáska — Esti robogás Elberen felé

Az Intercontinental Express kerekei újra kimérten kattogtak a síneken, maguk mögött hagyva Beauval éjszakai fényeit. Laurent kalauz megkönnyebbült sóhajjal törölte meg a homlokát, miközben visszaakasztotta az övére a fülkekulcsot.
– Végre egy csendesebb szakasz, Monsieur Vaneau – jegyezte meg a kalauz, bár a hangja még mindig picit remegett a korábbi izgalmaktól. – Nem gondoltam volna, hogy a 4-es fülke egy komplett hamisítóműhelyt rejt.
– A váratlan helyzetek a vasút leghűségesebb utasai, Laurent – felelte Vaneau száraz mosollyal. – Mindig felszállnak, még menetjegy sem kell nekik.
Ebben a pillanatban a folyosó végén feltűnt az új utas. A magas, cilinderes úr komikus elszántsággal igyekezett megőrizni az egyensúlyát a száguldó vagonban, miközben a bal csuklójához vastag lánccal rögzített, fémcsatos bőrtáska minden egyes lépésnél nekiütközött a rézkilincseknek. A fémes csikorgás végigvisszhangzott a szűk átjáróban.
– Úgy tűnik, egyesek nagyon ragaszkodnak a csomagjaikhoz – suttogta Laurent, elfojtva egy kuncogást.
– Vagy a csomagjaik ragaszkodnak őhozzájuk – helyesbített Vaneau halk, kimért hangon. – A lánc mindenesetre meglehetősen új, de a lakat rajta… nos, az egy jóval régebbi páncélszekrényből való.
A cilinderes úr észrevette, hogy figyelik. Ijedten megrántotta a láncot, amitől a bőrtáska akkorát koccant a falnak, hogy a zárszerkezete éles kattanással kiugrott. A táska szája résnyire kinyílt, s egy pillanatra nehéz, gravírozott rézlemez csillant meg a folyosó lámpafényében, mielőtt az utas pánikszerűen összefogta volna a bőrt.
– Elnézést! Semmi látnivaló! – hadarta szaggatottan a férfi, majd besietett a szomszédos fülkébe, s magára rántotta az ajtót.
Vaneau elgondolkodva igazította meg a hajtókáját. Elberen állomásáig még hosszú volt az út, s az újabb rejtély máris elfoglalta a helyét a VIP kocsiban.