65/2. A nehéz szerszámosláda — Esti zakatolás Beauval felé

A zárt ajtó mögül furcsa, ritmikus kattogás szűrődött ki, amit a fémcsatos bőrönd újabb tompa koppanása követett. Laurent kalauz szemöldöke gyanakvóan szaladt fel, miközben a fülke felé hajolt.
– Óraalkatrészek? – suttogta a kalauz, és Vaneau felé fordult. – Egy órásmester táskája ritkán nyom annyit, mint egy nehézfémből öntött üllő, Monsieur Vaneau.
– Valóban – bólintott csendesen Émile Vaneau, miközben végigsimította ősz bajuszát. – Bár a modern időmérés néha meglepően súlyos szerkezeteket követel meg. Főleg, ha az illető az idő mellett a vonat egyenletes tempóját is átrendezni kívánja.
A 4-es fülke ajtaján halk fémes karcolás hallatszott, mintha valaki egy finom reszelővel próbálna nekimenni a belső zárnak. Vaneau nem sietett, inkább könnyed léptekkel elindult a folyosó szőnyegén.
– Mit tegyünk, Monsieur Vaneau? Kopogjunk be újra? – kérdezte Laurent feszülten, miközben lépést tartott a detektívvel.
– Dehogy, Laurent. A türelem a legélesebb vizsgálóeszköz – válaszolta Vaneau száraz humorkészletét elővéve. – Hagyjuk, hogy a mi derék órásunk kényelembe helyezze magát. A hamis ketyegés úgyis mindig leleplezi önmagát, mielőtt elérnénk Elberen állomását.
A folyosó végén a büfékocsi ajtóüvegén át sejtelmes árnyék villant fel, jelezve, hogy az új utas érkezése másnak is szemet szúrt.