64/3. A rézforgács nyoma — Puhatolózás Varelmont felé

Laurent megkönnyebbülten sóhajtott fel, de Monsieur Vaneau nem indult vissza a kalauzfülke irányába. Ehelyett intett a kalauznak, s halk léptekkel pár métert visszahúzódtak a folyosó sötétebb szegletébe.
– Szóval csak egy cipőkanál… – motyogta Laurent, miközben homlokát törölgette. – Már azt hittem, valami illegális présgépet szerelnek odabent.
– A cipőkanalak ritkán bocsátanak ki magukból halvány petróleumszagot, kedves Laurent – jegyezte meg Vaneau elgondolkodva, majd a szőnyeg szélére mutatott. A 7-es fülke küszöbe előtt apró, fénylő rézforgács csillant meg a keskeny folyosói lámpa fényében. – Ahogy a cipőkanalak nem szoktak finom, fémforgácsos nyomot sem hagyni a futószőnyegen.
– Úgy érti, az az utas nem a lábbelijével bajlódik? – hűlt el a kalauz. – De hát mit csinálhat egy nehéz sárgarézdobozzal az éjszaka közepén?
– Valamit, amihez türelem, olaj és meglehetősen rossz lelkiismeret szükséges – válaszolta Vaneau.
Émile Vaneau lassan benyúlt a mellényzsebébe, s elővette régi, patinás ezüst zsebóráját. Egy halk kattanással kinyitotta a fedelét, s egy pillanatig mozdulatlanul nézte a finoman ketyegő mutatókat. Majd nyugodtan, összetéveszthetetlen kimértséggel megszólalt:
– Pontosan tizenkét perc múlva Varelmont állomásra érkezünk. Laurent, legyen kedves, és üzenjen a varelmont-i csendőrségnek: készítsenek elő egy erősebb lakatot.
– Lakatot? – pislogott Laurent. – Kinek?
– Valakinek, aki túlságosan szereti a sárgaréz szerkezeteket – mosolyodott el szárazon Vaneau, miközben visszacsúsztatta az órát a zsebébe.