64/2. A fémes koccanás — Éjszakai puhatolózás Varelmont felé

Laurent a 7-es fülke ajtójára bámult, mintha az hirtelen átváltozott volna egy felbőszült kazánzárakból álló falikárpittá. Kulcscsomója idegesen csörrent meg a kezében.
– Monsieur Vaneau, ezt hallotta? – suttogta fojtottan a kalauz. – Azt hiszem, az úr nem pusztán az úti olvasmányát lapozgatja. Úgy hangzott, mintha egy vaskos fémtárgy csapódott volna a padlóhoz.
– Vagy a padló a fémtárgyhoz, attól függően, melyiknek volt nagyobb a tehetetlensége – jegyezte meg Émile Vaneau tökéletes eleganciával. – Ne kapkodjon, Laurent. A puszta kíváncsiság még nem képezi a kalauzi kötelesség részét, bár elismerem, lényegesen szórakoztatóbbá teszi a szolgálatot.
– De hátha baleset érte! – szabadkozott Laurent, s már lendítette is a mesterkulcsot.
– A segítségnyújtás legritkább esete, amikor rátörjük az ajtót valakire, aki az imént reteszelte el magát tőlünk – csillapította Vaneau, s halk léptekkel közelebb lépett a faajtóhoz. A fülke mélyéről újabb kaparászás hallatszott, mintha egy sárgaréz zárfejet próbáltak volna sietősen helyére pattintani. Vaneau kimérten bekopogott.
– Bocsánat a zavarásért, uram – szólt be a nyugalmazott detektív. – Laurent kalauz úr csupán aggodalmából kérdezi: nem esett-e kára a szőnyegnek? Vagy esetleg a sárgarézdobozának?
Odabent egy pillanatra elakadt a levegő. Majd egy rekedtes válasz érkezett:
– Nincs semmi baja a doboznak! Izé... a kalapdoboznak! És nem esett le semmi! Csak a... cipőkanalam csúszott el!
Vaneau szárazon elmosolyodott, s a kalauzra nézett.
– Látja, Laurent? Teljes a harmónia. Bár kevesen hordanak magukkal nehéz, fémesen koccanó cipőkanalat, a szabályzat nem tiltja a túlzó lábbeli-ápolást.