64/1. A sárgarézdoboz rejtélye — Éjszakai suhanás Varelmont felé

A kerekek egyenletes ritmusa újra átvette az uralmat a folyosó felett, amint az Intercontinental Express lassan maga mögött hagyta Saint-Mireux kivilágított állomását. Laurent kalauz elégedetten simította meg az egyenruháját, majd megkönnyebbülten sóhajtott fel.
– Szerencsére az új felszállók nem tűnnek túlságosan zaklatottnak, Monsieur Vaneau. Úgy vélem, Varelmont felé végre nyugalmas éjszakai órák várnak ránk.
– A nyugalom illúziója mindig a legdrágább árucikk a vasúton, Laurent – felelte csendesen Émile Vaneau, miközben tekintete a szomszédos fülke csukott ajtajára tévedt. – Különösen, ha valaki egy nehéz sárgarézdobozt próbál úgy cipelni, mintha csupán pehelykönnyű úti olvasmány volna.
Abban a pillanatban a 7-es fülke ajtaja résnyire kinyílt. A szürke köpenyes új utas nézett ki a folyosóra, homlokán apró izzadságcseppek csillogtak, tekintete pedig riadtan cikázott a kalauz és a nyugalmazott detektív között.
– Elnézést... a jegyeket mikor tetszik ellenőrizni? – kérdezte fojtott, remegő hangon, miközben mindkét kezével görcsösen szorította kabátja szélét.
– Természetesen azonnal, uram, ha óhajtja – lépett közelebb Laurent készségesen.
– Nem, dehogy! Csupán... tudni szerettem volna, hogy belülről reteszelhető-e az ajtó – pattogott a férfi válasza, majd mielőtt a kalauz megszólalhatott volna, egy fémes kattanással berántotta a tolóajtót.
Vaneau szárazon elmosolyodott.
– Úgy tűnik, az úr sokkal jobban tart a nem várt társaságtól, mint a menetrendi késésektől.
– Bizonyára csak fáradt a csomagja súlya miatt – vélte Laurent, ám a fülke mélyéről ekkor egy tompa, csikorgó fémzörej, majd egy fojtott, ideges kiáltás hallatszott.
A következő állomás felé tartó éjszakai száguldásban az új rejtély első fogaskereke máris mozgásba lendült.